Na akkor, most azzal kezdeném, hogy mutattuk e már az erkélyről a kilátást?

Na és akkor most tegye fel a kezét, aki nem utál. Azért valaki elengedhette volna az egeret, de mindegy… A lényeg, hogy ezen kilátás mentén strandoltunk ma egy fiúsat, mármint Lőrinc meg én. Miután kifáradtunk a délelőtt folyamán a különböző lakásszépítészeti tevékenységekben, úgy döntöttünk, hogy strandolunk egyet. No, hát nem úgy kell elképzelni, hogy Lőrincet rögtön bedobtuk a mélyvízbe, hanem csak amúgyan balkánosan. A vizet momentán a pelusokból felszabaduló pára, illetve a felmosó vödörben lévő maradék szolgáltatta, napsütésben ellenben nem volt hiány.

Tegnappal ellentétben, amikor be kellett menekülnünk 10 csepp eső elől egy kávézóba, ahol is megtudhattuk, hogy a helyi alkesznek elege van abból, hogy naponta 2-szer jár le a boltba, mert egyszerre sosem tudja megvenni a szükséges állományt (ja meg így kétszer dobhatja be az „igyak mán egy fröcsikét, ha mán itt vagyok” mondatot a pultnál), illetve hogy a pincérnőnek a fia jó alvó volt, ellenben a lánya sajnos nem. Kisváros, no.

Fontos hír még, hogy Ágnesem shoppingolt magának egy új cipőt, ellenben a bolt, ahol kinéztem egy farmer rövidnadrágot, immáron harmadjára nem fogadott büszke vevői lajstromába. Először, balga mód, azt mondtuk, hogy á nem zavarjuk szerencsétleneket záróra előtt 5 perccel. Aztán másodjára pont belefutottunk a fél1 és 5 között megtartott ebédszünetbe. Hát harmadjára már okosabbak lettünk volna, de aznap cselesen fél  12-kor kezdték meg az ebédszünetet. Augusztusban kezdődnek a leárazások, addig meg maj’csak. Jut eszembe inkább, igyak már egy fröcsikét, ha már itt vagyok…